Záporos, folytonos levél (Magyar)

(...És minden szebb és minden tisztább, gazdagabb!

Nagy erõvel ömlik ki becsületességem;

És becsületes, egyszerü. tiszta a világ

Mint mi ketten!...

Egy nem-poéta drága, rossz versébõl.)



Mily sokan vagytok!...

Millió kis katona gázol

Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett uton

- (A végek vad völgyein át már fujdogál a hideg szél!) -

Oly kábán egy-ritmusu léptük, oly egyszinü szürke gunyájok!

Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy;

A szédült sokaságban nem kérdhetik: hova? meddig?

Csak mennek, bár nem értik - mi sodorja õket - a tébolyt,

Hogy tûzhelyet, mûhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,

Várjanak dult faluk utján, vérködben fagyott mocsáron,

S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyû robajjal -

Mert másmezû, másszavú szomszéd ugyanezt mûveli vélük,

T ú l akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,

(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte!)

...Nem, nem értik?... Ki akarta?... Honnét jött e suta kényszer,

Hogy ember törjön így emberre, föld alól lesve, mint okos vad?

(Mily jó most a föld vadjának! Kimélik attól a fegyvert

És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban!)

Nem értik!... Pihenvén néznek a tûzbe, s nevetik: milyen egyenlõk,

Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt!

Bár van, amelyik könyvre is gondol és hajdani, halk muzsikára;

De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban.

S m i n d gondol jó, asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre.

...Majd vitatják: kifelé tart-e már a kergült, beteg idõ,

Hogy folytatná kiki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer! -

Ám addig szótfogad, (mit tegyen?) húnyt lélekkel megy elõre,

Megadja magát, (ez a legjobb!) s próbál az ételnek örülni,

Részvét elõl becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"

Siratlan temet bajtársat: "Ez hült ki szegény ma, nem én!"

...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tied, szerelmem!"...



S mily sokan vagyunk!...

Millió picike asszony

Sir itthon a párja után, méri gyötrõdve az idõt, -

Ír biztató levelet és könnyje zilálja betüjét,

Lesi a póstát: "Jaj, eleven még a kéz, mely irta?..."

Asztalnál e g y hely üres,... és torkán akad a meleg étel.

Keserüen száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"

Majd imádkozik és tervez. - Ó, hogy terít majd neki asztalt!

Hogy kimél meg a gondtól! Hogy keresi mindenbe kedvét!

Sohase mond kifogást; engedve hajol szavára!

Körötte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szivét;

"Hozd vissza, Isten! Csak õt! Ha betegen... kigyógyítom én!

Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig!

Ha elrutítva... nézze tükörbe, szivembe magát!

Elváltozva... majd vissza, volt-magához terelem!

Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentul!...

Mily jók leszünk ezután: egyszerüek, békések, tûrõk;

Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"

- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrõdve, méri az idõt.

Hogy elbirhassa ép ésszel - idegen munkába roskad

Idegen sebet iral; - hátha lát mégis az Isten?

(Ha nem rejtõz szégyenkezõn most tág ege kárpítja mögé;)

...Jaj, millió asszonyi kin közt ki se ösmerszik asszonyodé...



S mégis... csak te meg én!...

Kiáltom feléd most e zord éjtszakán át,

Hogy nincs egyéb mirajtunk kivül; mert e kivül nincs egyebünk!

S ha elmulunk, - kis szemünkkel a világ hunyja be szemét!...

...Emlékszel? E nyár havában, õs fórum tört kövei fölött

S az antik szüzek feredõje felé kiáltoztuk egymás nevét,

Majd gyönyörû dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"

...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk! Csak mi voltunk!

- Társam te! Harmóniám! Elsõ jó s boldog szerelmem!

Társad én! Harmóniád! Elsõ jó s boldog szerelmed!

Kik tapintva egymás szivét: "Egy matéria!" - szóltunk,

Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!" -

Halld, Életem! E mai orkán n e mûvész történik mivélünk!

Közénkesett vakeset csak; nincs értelme, oka bennünk

Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!

- Mi próbáltuk, s j ó nekünk együtt bárhol a földön;

S valahol mécset gyujtottunk, körültünk nyugalom zenélt,

...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintõt?

(A szép hegyi város kõkútja csicsergett a holdfényben alattunk,)

"Most boldog vagyok!" - o t t mondtam; s tudod, hogy elõször mondtam,

Te szeretõn betakartál, mert hirtelen zizzent hüvös szél...



És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,

Lavina indul, orkán zúg, delirizál az élet!...

(- Lásd, szó köztünk maradjon, - megmondom, mért jött az egész:

Mert éltemben egyszer én: "Boldog vagyok!" ezt mondtam.)

Ám isteni gõgben Örök: te, én, s a mi egy-pár voltunk;

S már Isten, aki mûvelte sem mûvelheti mássá!



Te messze, én itt?

Most ugyanazt a holdat nézzük s egymáson pihen szivünk!

Bár egy percünk se hasonlit, bár hetekig jön tõled a hír;

Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol;

Bár sírva irok itt most s mellettem bús, üres ágyad.



Mi történhet velünk?...

Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem!

Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szived!)

De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi utunk!...

...Tán elmossa képem az idõ?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)

De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szivemre ösmerjen szived

És visszajöjj akárhonnan Solweigod esti dalára!

- Mint pecsétet tettem szivedre magam, mint bélyeget a te karodba,

Mert erõs a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó

Az igazi szeretet!



1914